Versek és prózák 

 

 

 

Nincs is szebb...

 

Hold kísér majd ezüstjével, 
ha elköszön tőled az éjjel, 
- hársillat bomlik előtted.
az inthet még utánad. 
Itt marad felsajgó hiányod.
a szelíden elringató vágyak,
-ahogy simogat álomvilágod.
Hordozlak mindig magamban, 
mint szép hajót hátán a Duna. , 
-s boldogan belépek,
ha csókokra nyílik
ajkaid édes eperkapuja...
Képek lehetünk majd a létfalon, 
-képzőművészet s irodalom
fel sem érhet, 
-nem számít nyomor, 
vagy dúsgazdag élet,
ha lélekszárnyaim próbálgatom, 
s hogy együtt emelkedni tudjunk,
-egyiket örömmel neked adom. 
Jó veled fürödni a fényben, 
elveszni meghitt ölelésben,
a kezed kezemben találom...
ha szivárvány szemeid tükrében 
a saját arcomat is látom...
- nincs is szebb...

 

 

 

Tóparti idill…

 

Füzek alatt ott 
bolyong a lelkem, 
ahogy 
a hullámfodrokon 
merengtem, 
-mily csillogóak, 
fürgék, megnyerők, 
s felidézik bennem
egyre őt. 
Csak ülnénk ketten
az elhagyott padon,
hangod susogó nád.. 
Önfeledten hallgatom, 
ahogy megzizzen 
a sok zöld levél, 
s zenélni kezd 
a belekapó szél...
Mint huncut fodrú, 
szőke hajadba, 
mi vígan táncol 
a langy fuvallatba, 
-s fűszín szemed 
is napsütést remél. 
Oly gyönyörű mindez 
s oly valószínűtlen, 
ahogy elnyúlunk 
a május illatú hűsben 
-ott ketten, azon
az elhagyott padon. 
átölellek , 
s a szívverésed 
számolom.

 

****

 

Lélekparton

 

Azt sem mondhatta igazán, hogy lapátra tették, hisz a sokéves kapcsolatuk utolsó két esztendejében már maga is készült elhagyni a vitorláját vesztett, céltalanul sodródó hajót. Hisz a fedélzeten napirenden voltak a balhék, a tivornyák utáni tudattalan vergődések, a semmit nem érő kijózanodásokat nem követték a valódi felébredések...
Aztán azon a bizonyos tavaszi napon - pár kisebb égzengést követően csak úgy lecsapott rá a majdnem derült égből egy mondatvillám: -fejezzük be!
Nem is akart  már ő sem mást, csak rábólintani. Így aztán értelmét vesztette minden eltervezett menekülési útvonal, az általa kigondolt leépülési időrend, mely szerint kicsit másképp lehetett volna ez az elválás. Mondhatná  erre egy kívülálló, hogy  -ember tervez, isten végez...  
Lesodródva fedélzetről tehát elkezdett úszni az árral, hogy legalább a felszínen maradhasson, s ez többnyire sikerült is neki, s bár nyugodt volt a vízfelszín , a biztos part még nagyon távolinak tűnt. Bár még csobbant egy jókorát az utána dobott mentőöv, már nem akart visszafordulni.
A sors ha becsuk egy ajtót kinyit egy másikat? - tűnődött a sodródás közben, s álmában sem merte volna gondolni, hogy mindez milyen hamar valósággá válhat. A társkeresőn induló új kapcsolat hamarosan beszélgetésekben, személyes találkozásokban is megtestesülő valósággá vált - kis ideig . Tán azért csak addig, mert nem volt igazán kölcsönös az egymásban való megkapaszkodás igénye, s kevésnek bizonyultak a közösen megélt -egyébként szép és értékes dolgok… Elsodródtak  egymástól a napok hullámverésében.
 Vergődve tovább a nyílt vízen, olykor felbukkant egy felé nyújtott baráti kéz, egy bátorító arc, egy távoli sziget délibábja - ám csak nem tudott partot érni.
Aztán megint a sors, megint a csukódó, kinyíló ajtók- no meg a társkereső ismét… A nyár végén újabb ember érkezett életébe, számtalan új és ígéretes történéssel. Ám a váratlanul rájuk lecsapó viharban a férfi maradandó sérüléseket szenvedett, s társa az eleinte még odaadó ápolását pár hónap múlva feladva, a szerzett sebek látványától mintegy sokkot kapva magára hagyta a partra vetődött férfit, aki még egy darabig kiabált a nő után, azután feladta...
Ám hiába érezte maga alatt a szilárd talajt, az ismeretlen terepen magatehetetlenül heverve csak várta a csodát... 
A valósághoz persze szigorúan hozzátartozik, nem maradt teljesen egyedül , nem volt teljesen kiszolgáltatott az elemek haragjának - hisz sokan vették pártfogásukba, gondoskodtak róla, ápolták- ám a Szindbád-i vándorlásán, a  legnagyobb baján mindez aligha segíthetett.
A  parton heverve tehát várt és nem akadt számára igazi kapaszkodó.   Hiába is kiabált, ama igazi segítség reményében, nem történt semmi. A  hangja egyre erőtlenebb lett, végül alig hallható suttogássá csendesült. Csak várt, várt egyre kevesebb hittel…

  Aztán jó idő múlva hangokat hallott a távolból, amelyek minden kétséget kizáróan őt szólongatták. Majd ezek a hangok egyre közelebb értek hozzá, s megláthatta a hangok gazdáját is. A nő meg a partra vetődött férfit vehette szemügyre és kipotyogtak a könnyei annak állapotát meglátva.
Aztán megrázta magát, rámosolygott a parton heverő emberre és egyből azt kereste, hogyan tudna segíteni neki. Nem sajnálkozott,  mert egyszerűen úgy érezte, hogy így  kell tennie. Belülről jövő, őszinte kíváncsisága pedig arra ösztönözte, hogy minél többet megtudhasson a férfiról . Valamilyen megmagyarázhatatlan erő ragadta magával, amikor az kinyílt feléje és rácsodálkozott.  Aztán éjt nappallá téve, hosszasan beszélgetni kezdtek…

Elemi erővel tört mindkettőjükre a felismerés, hogy számukra valami nagyon fontosat fedeztek fel, találtak meg egymásban, s mindketten partot értek végre.  Egyikük a víz felől, másikuk a kietlen szárazföld felől érkezve…

 Ettől a perctől kezdve – egymásba feledkezve rohantak napjaik, s már nem az számított, milyen terheket rakott rájuk a létezés. Kapaszkodót, reményt  jelentettek egymás számára, s lassacskán fellobbant mindkettőjükben az eddig elveszetnek hitt,  boldogító érzés –milyen jó is az, ha az ember  feltételek nélkül szeretve van, s a maga valóságában  igazán fontos a másik számára.

 A lélekpart pedig egyre  több fénnyel kezdett ragyogni, melengetve az  eddig többnyire didergő létüket…

 

 

 

A fényfoltozó

Hol folt- hol nem folt , de a Három hegyen innen a Holt-Kőrösön túl- élt egyszer egy drótos tót, kinek ládájában sosem volt drót- maga meg nem volt tót- de így hívták a népek. Egy rozzant biciklire támaszkodva járta a vidéket- falvakat és városokat- ám senki nem tudta valójában mit is csinált, hisz nem vállat fel lyukas lábasokat, nem forgott soha a késélezéskor szikrákat csiholó -első részére felszerelt, csiszi- csiszi köszörűkerék sem... Vagy mégis? De erről majd később...
Történt egyszer, hogy emberünk, a maga torzonborz külsejével, rozoga járművével, vállán a sok lyuktól villogó zsákjával és a bicikli vázra kötözött , gondosan becsomagolt , hosszú micsodával együtt- (huh, egy szuszra ennyit elmondani sem könnyű ám) egy folyóparti városkába ért. Ám nem akarta , hogy csúfolódó , hangoskodó gyerekek kísérjék- amerre jár, hát városszél utolsó házainak közelében, a gátoldalban telepedett le a fűbe. Onnan láthatta a folyóparton pecázókat, a vízen haladó csónakokat, s a gáton közlekedőket egyaránt. Errefelé jobbára csak a madárdalok egy -két kóbor kutya, meg néhány rágcsáló mozgolódott csak. Mivel ebédidő és verőfényes tavaszi nap volt, a férfi elfeküdt a gát oldalán, olyan formán, hogy az arcát , fejét érjék a Nap sugarai. Szemét lehunyva, száját keskenyre nyitva meredt az ég felé, s olyan hangokat hallatott , mint aki épp valami folyadékot szürcsöl. Szemhéjai alatt vörös fények táncoltak... A délutánt is heverészve töltötte, figyelte a lüktető tavasz virágfüzérekkel feldíszített fáit, a rét ezernyi apró kis csodáit., a virágokon zümmögő bogarak röptét. 
Szemlélődésében egyre közeledő lábdobogás, és hangos lihegések hangja zavarta meg. Egy kutyái mögött futó , tréningruhás szőke nő tartott feléje. Hajtincsei fodrozódva lobogtak mögötte, fülében jókora aranykarikák csillogtak az arcát végigsimító fényben. Egyik kutya a fűben üldögélő alakhoz szaladt, megszagolgatta, megcsóválta a farkát, majd barátságos vakkantással a többiek után eredt. 
Olyan idilli volt az egész látvány, hogy torzonborzunk szája tátva maradt egy pillanatra a csodálkozástól. De csak addig... mert önfeledt bámészkodása közben megsajdult benne valami, ahogy a nő elfutott mellette a kutyái őrizetében. Lehunyta a szemét és a távoldó alakja után fordította a fejét. Szemhéjai alatt kirajzolódott a nő testének körvonala, s annak fényudvara is. Megdöbbent, hogy az imént látott szép ember fényudvarában mennyi fájdalomsötétség honol. Ezt nem hagyhatja csak így - annyiban.. Figyelni kezdett hát, merre is tart a szép ember- az ebeivel. 
Egy jó fél óra múlva, már a túlpartról hallatszott a kutyák hangos csaholása, s a bokrok, fák között fel -fel villant a lábait szaporán szedő nő is.. A férfi eminnen rámeredt , mintha távcsővel fókuszálna a látványára, s azt motyogta- megvagy kedves....
A sötétség beálltával a járművére támaszkodva visszafelé indult a városka közeli utcája felé. Zsákjából mint ezernyi szentjánosbogár- apró fények látszottak , s mintha valóban bogarakként nyüzsögtek volna odabent....
Megállva egyik ház előtt, támasztékára állította a biciklit, majd felült annak nyeregébe. A vázra szerelt tartóból egy csillogó óriási tűt vett elő, majd azt a válláról levett és kinyitott zsákba helyezte egy pillanatra..
A kerítés mögül három egymás mellett ülő kutya csendben figyelte - a tőlük alig méternyire lévő alakot- fejüket olykor félrebillentve, fülüket hegyezve....
A férfi felegyenesedve a nyeregben, kigombolta a kabátját, s a fényes pálcát a köszörűkőre helyezte. A pedált tekerve lassan felpörgött a kő is , s a férfi szívéből indulva , apró sziporkákból álló fényfonal bújt át a tű fokán s indult el felragyogó hullámzással a közeli ház nyitott ablaka felé. 
A szobában, az ágyán fekvő nő karcsú alakja köré ez a fényvonal egy hurkot rajzolt, lüktető csillogásával megvilágította annak lágy domborulatait, majd néhányszor körbefutott a nő teste körül, s egy nagyobb villanás után fokozatosan elhalványult . A nő megmoccant , s ajka szegletén egy szelíd mosoly nyílt ki.... ...vele álmodott, akit már olyan régóta visszautasított- pedig tudta, hogy a férfi odavan érte. No, majd reggel felhívja...
A kutyák - a kerítés mögül elégedett nyüszögéssel és farkcsóválással köszöntek el a cihelődő, kinti alaktól, Aki induláskor elmorzsolt egy könnycseppet szeme szegletében. Ahogy haladt az utcán, zsákjából apró kis fénycsillagok hullottak a fűbe, hogy ott majd kinyílhassanak nemsokára. Hisz hamarosan hajnalodik.

Gábris János fényképe.

 

 

Csak úgy...

...hallgatom a növekvő csendet, 
mit némaságom hamar beenged. 
De minek is hallassam hangomat, 
süket jelekkel kottázva dalomat. 
Azt le szépen kis is játszhatná...
Hisz csak szakadt húrok 
lóghatnak lelkemen,
-csak zakatoló szívem 
egyetlen hangszerem, 
- olykor már az is hamisan játszik, 
ha az út vége egyre jobban látszik, 
s egyre közelebb bújik hozzám a föld, 
az egyedüllét már sokszor meggyötört...
Engedném még magamba- belőled a fényt, 
mint szívdobbanásnyi, ölelő reményt, 
-hisz élni is már csak érted érdemes, 
hogy csendjeimet hangokká szeresd...

 

A szeretet szépsége...

Új barátja,a kóbor kutya után kutatva, kertes házak sora mellett sétált el az aranyszőke kisfiú.Egy kertben a hátul lévő , emeletes házikó ablakpárkányain vastag virágpárnák pompáztak. A bejárat mellett,a kövön meg eddig soha nem látott, nyíló szépségen akadt meg a szeme. Mintha színes ruhájú tündérseregek libennének tova az enyhe szellő ringatta virág szárai körül.
Tátott szájjal figyelte eme fürtökben hullámzó gyönyörűséget, s aztán a távoli kisbolygón lévő, magányos rózsájára gondolt. Milyen jó helye is lehetne e tündérkertben, e virágcsodák között. A hely csupa szépséget, gondoskodást, szeretetet sugárzott, biztosan jóemberek lakják. Szemeiben apró cseppek rajzoltak minyuri szivárványokat...
Észre sem vette, hogy a kutya mellé lopakodott. Csak akkor kapcsolt, amikor az eb halkan nyüszített egyet, megnyalta a kis herceg kézfejét.
A kertből egy eddig fel nem fedezett rózsa illata áradt feléjük, betöltve a tündérlak előtti, virágok uralta teret.

Gábris János fényképe.

 

 

Az utolsó könnycsepp

 

                                       

    Fizikai fájdalom járta át tagjait, ahogy elszakították az otthont adó, gyökereit jelentő helytől. Tehetetlenül vergődött az őt megragadó kezek szorításában, még védekezni sem maradt ereje. 
Társaival együtt egy autó sötét rakterében találta magát. ott szorongtak abban a bűzős, fémleheletű, fénytelen kalitkában, mely hamarosan meglódult és zötyögve, rázkódva .elindult az éjszakában. Órákat töltöttek így egymáshoz préselődve, étlen-szomjan, szótlanul ... 
Már hajnalodott, mire megállt a jármű egy belvárosi ház előtt. A hirtelen rájuk zúduló fény káprázatában, a friss levegő érintésétől kicsit magukhoz tértek, ahogy tessékelték ki őket sorra a raktérből. 
   Aléltságuktól csak az alapos fürdő, egy gyors táplálékfelvétel, és a hűs víz szabadította meg őket. Új lakhelyük olyan volt mint egy körbefalazott virágoskert ... 
Az üvegen túl ott ébredezett az utca, megélénkültek a járdák. Sorstársaival együtt kíváncsian tanulmányozta az új környezetet, amelyben emberek tűntek fel. 
Egyikük hosszasan nézegette őt és valamivel idősebb szomszédját.
    De úgy látszik nem hatottak rá a kacér kitárulkozások, így visszatért hozzá és nem átallotta végigmustrálni, megérinteni, megsimogatni. Tekintetében, olyasféle fény bujkált, mint a tavaszi Nap sugaraiban. Melegítették, biztatták… hogy átadja magát ő is ennek a sejtekig hatoló ragyogásnak. 
A nézelődést követően a pulthoz lépett, suttogott valamit az ott álló alkalmazottnak, aki hozzálépve csinosítgatni kezdte, díszes ruhát adott rá, aztán a visszatértek a pultnál izgatottan várakozó férfihez. Az boldogan vitte magával, ki az épületből, a nyüzsgő utcára. 
Sokan megbámulták őket a szembejövők közül ... 
    Az irodába lépve újabb arcok kerültek látókörébe. Egy nő mosolyogva köszöntötte, majd némi zavarral hallgatta a férfi szavait, ahogy az vele együtt eléje állt - aki ontotta magából ismét azt a különös, vibráló érzést, mint nemrégiben az üzletben ... 
A nap unalmasan telt, mondhatnánk úgy is, unatkozott ott az asztal mellett. Csak néha vetettek rá egy-egy pillantást. 
    Egy másik nő csípős megjegyzést tett rá és az őt idehozó személyre. Hangjából csak úgy sütött az irigység ... Munkaidő után a nővel távozott az irodából, egy rozoga 
négykerekű fullasztó utasterében zötykölődve. Számtalan tüskés mondattal ostorozták azok hárman kollégájukat, aki által ő az irodába került. Ezek a negatív érzések - no meg az egész napi megpróbáltatások - teljesen kimerítették. Fásultan figyelte az elrohanó tájat, s már nem is tudott azonosulni a benti légkörrel …
   A harmadikra érve, felélénkült kicsit, ahogy a nyíló ajtó jóvoltából friss levegő simította végig fejét. A nő - mit sem törődve vele - hevesen átölelte az ajtóban álló férfit és egymásba borultak , mint az egy tőről növő, nyíló virágok ... 
A levegőt eddig nem ismert, fullasztó, forró, nagy amplitúdójú I váltakozó hullámhosszú érzésrezgések öntötték el. 
   A vágyak teljesen elvakították mindkettőjüket, ahogy ölelésekből ölelésekbe zuhanva egymásba feledkeztek. 
   Az asztalra dobott, mélyvörös rózsa, már nem érezte szárának alsó részét, leveleiből lassan kiszállt az erő. Feje félrebillent. A reggeli férfira gondolt és kókadó szirmai közül megindult az asztal lapja felé egy kortynyi, életet jelentő vízcsepp… 
A férfi az égre nézett , aztán a lányra és a rózsára gondolt. Nem törődött a szeme sarkából kibuggyanó, sós cseppekkel. 
Alatta kajánul ásítozott a húszméternyi mélység ...

 Fontos  az ünnep, a megemlékezés....

 

   A töltőállomáson nem sokág kellett várni amíg szabaddá vált az egyik kút. X- úr  leemelte a töltőpisztolyt s a tanksapka lecsavarása után annak végét belehelyezte a kocsi tankjának ásító , éhes nyílásába.

 -  Tele kell tölteni, mert még sokat kell vásárolni a következő két napban...

 Az óra szaporán pörögve mutatta  a letöltött litereket és a fizetendő forintokat...

      Zsebében megcsörrent a telefon, s szabad kezével előkotorászta azt- miközben  egy röpke mosollyal jelezte - a hátsó ülésen bekötve maradt  kisfiának, hogy minden rendben- mindjárt mennek tovább....

      A neje volt a vonal másik végén aki hosszasan sorolta, mit is kell még vásárolnia majd,  a temetőből hazafelé tartva... A férfi bosszúsan nyomta ki a telefont az újabb feladatok meghallgatását követően.
     A pisztoly kattanása jelezte ,  a töltés befejeződött. X- úr. baljával a mobilt nyomta vissza a zsebébe, jobbjával a  töltőeszközt rakta vissza a helyére. Majd egy laza csavarintás  a tanksapján, rálegyintette a kis ajtót- aztán odaszólt  fiának:
   - Már csak  a fizetés van hátra és uzsgyi  tovább...

        Az öt éves forma apró emberke  bólintott, majd egy  szem nápolyit  nyomott  a szájába és bámulta  tovább, a többi kútfejnél szorgoskodó autósokat.

    Moccanni is alig lehetett az árusnál. A különféle fajtájú és méretű fák halmazai között izgatott vevők toporogtak, válogatva, nézegetve a portékákat. Melyik mutat a legjobban, melyik fér el a nappaliban, vagy a kis asztal tetején, melyik nem hullatja  a tűleveleit, melyikre van pénz... Az eladó  egykedvűen bámulta  a nagy nyüzsgést , mélyeket szívott   a pipájából, aztán  jókora füstfelhőt kanyarított a fenyőillatú levegőbe . Nála csak  a végösszeg letétele jöhetett szóba... A segítője  szolgálta ki az ügyfeleket , s formálta,  kötözte  a kiválasztott fákat. A sürgő- forgó emberek lába között egy  sovány tomporú  német juhász  osont, a levágott fenyőágak kupaca felé. Odaérve, némi turkálás után szájába kapott egy szép formájú,  majd fél méteres ágat és a kijárat felé somfordált azzal...

 Az eladó  észrevéve a kéretlen ügyfelet, hangos kiáltozásba , hadonászásba kezdett- mire az eb futásnak eredt  az elcsent fenyőággal. A vöröslő fejű eladónak esélye sem lett volna üldözni őt - a tömeg és a fák sokasága miatt...

    Másfél hónapja moccanni sem lehetett  a temető környékén. Most  annak fő útjára is be tudott  hajtani  X-úr ,  hisz alig lehetett pár autót látni parkolóban, a bejárat közelében . A kátyúkat azért azóta sem javították ki,  s az út a közeli folyóig ilyen gidres- gödrös. Jókat is huppant , dülöngélt miattuk- az alig hússzal döcögő jármű is. A sírok vonala  és az út közötti füves sávon még  ott fehérlett a tegnapi hó egy – egy nagyobb foltja, de mára a zöme már elolvadt- jókora tócsákat teremtve az úton. Persze a gödröket így aztán alig lehetett észrevenni..   A bejárattól  vagy kétszáz méterre az autó megállt. X-úr kiszállt és  belebújt kabátjába, majd a csomagtartóból egy ünnepi koszorút vett elő. Aztán két hagyományos mécsest és  egy  díszesebbet, amiben már pici led-ek fénye villódzott,  a bekapcsolást követően...

 -  Hiába a technika mindenhova betör – hümmögte. Még jó ujjnyira leengedte a  hátsó ablakot -  a fia felől  - és   ismét türelemre intette a fészkelődő lurkót- mondván , ne sározza össze  magát ebben a latyakban.

  - Öt perc és megyünk a plázába- ott aztán tolhatod a kocsit is -bíztatta fiát. Aztán  elindult  az útra merőlegesen - a sírok között, hogy  apja nyughelyén elhelyezhesse a  karácsonyi koszorút és meggyújtsa  a mécseseket – mert  így illő  az ünnep táján.

     A kutya lábait szaporán szedve futott be a tágas kapun. Alig pár méter után hirtelen megállt és a levegőbe szimatolt. Aztán  szájában a fenyőággal jóval lassabban folytatta útját. A  középtájt parkoló autó előtt megállt, az örökzöldet a földre ejtette és szimatolt a kocsi körül.  Majd felágaskodva és két lábára állva benézett a járműbe. A kisfiú kiváncsian figyelte a kutyát, az meg  az ablakon keresztül őt. Majd  nyüszítő hangot hallatott   jobb első lábát felemelte párszor és ugatott is hozzá. Aztán  felkapva a fenyőágat a folyó irányába indult.
    A parkolóból egy  másik jármű tolatott ki, annak vezetője  a lehúzott ablakon át kihajította  a szájában lógó csikket és nagy elánnal kihajtott a temetőből. A parázsló cigarettavégtől lobbot vetett   a mellette lévő tócsa, a kis lángfonal sisteregve megindult befelé...   

 A  német juhász a fenyőágat  az egyik sír betonfedelére  ejtette szájából, majd mellső lábait előre nyújtva lelapult az ág mellé és  ismét nyüszögni kezdett....

.   Nem sokáig, mert  furcsa szagot érzett érkezése irányából. Izgatottan felállt, újra a levegőbe szimatolt, majd  futva  megindult – visszafelé. Az autó mellé érve látta ahogy a kisfiú integet neki, a lehúzott ablakon át a hangját is hallotta. Ám figyelme a kocsi odala felől érezhető szagra,  , majd a néhány méternyire fel- fel ágaskodó lángokra  irányult.   Meghempergett a hóban, majd a  közeledő, fényes tűznyelvek felé futott. Egy tócsában mintha  máglyát raktak volna, hirtelen meghízott a tűz. A kutya meg zsupsz , egyenesen a közepébe  és meghempergett benne párszor...

     A máglya  ugyan elaludt beavatkozását követően, de  a szőre, - tán a  kiömlött üzemanyagot  felitatva - ugyancsak lángra kapott. Vonyítva rohant el - az őt üveg mögül bámuló kisfiú előtt megint – egyenesen a folyóig. Ott egy hatalmas csobbanás után végre kialudhatott a láng ... is....   

  Szenteste,  a gyertyagyújtást és a vacsorát követően  a családfő csalódottan  vette tudomásul, hogy kisfia nem a kibontott játékokkal foglalatoskodik- ahogy azt korábban szokta,  hanem egy papírra rajzolgat valamit. Közelebb lépve elképedve vette észre a papíron sorjázó kereszteket, amelyek előtt  mintha egy szárnyas kutya futna.... Azok a hullámvonalak meg- a folyót ábrázolják- mint ahogy a temetőben is van ...

******

           Gondolatok a partról


A padra dőlő délután,

tűnődve nyúl a fény után, 
mi árad fentről melegen, 
simogatón ül szívemen, 
-ahogy az ég oldódó kékje, 
nyugtalan lelkemre béke
a vízparti csend.
Szívom magamba a nyarat,
a bódító, hársillatú vigaszt, 
-elmélázva hullámfodrokon
szél érinti 
gondsoros homlokom, 
párórányi menekülés 
otthonom.
Itt kint
kincs a magány, 
társam a csalogány, 
az olykor hangos récecsapat, 
költ ki bennem új dalokat,
-miket velem dúdol 
ringatón a fű, 
-Élni, szeretni gyönyörű !
Eltűnődve tegnapi árnyakon, 
felsajdulhat megannyi fájdalom,
-lábaimat keresztbe rakom, 
s hagyom, hadd kínozzon...
A part fogva tart, 
lényem beleremeg,
visszahúzna még,
de felemelkedek,
-fényszilánkokat 
dob utánam a víz, 
lassan továbbmegyek 
- az utca vár, 
visszahív...
Lábaimba fogynak 
majd a távolságok, 
megint 

új utakon járok

 

Parttalanul... 

                                       

Párákban oldódik az ég, 
vibrálva táncol a kék
a fülledt nyári délben. 
Nagy hajó ring még 
a kikötő ölében. 
A hullámokat vető vízben 
önfeledten fürdik a fény, 
tenyeremben cikamló
csillagait gyűjteném 
-A parton fekve mindez 
csupáncsak esendő erény.
Érzem az áradó időt, 
páracsík kettőse tol fent
egy nagy-nagy repülőt;
-mi messziről messzebbre tart.
Túlélve a bősz esti zivatart,
tisztább lett minden utca. 
Lelkem rajtuk végtelen 
köreit futja – védtelenül. 
A szívemre ül 
lombok árnyas csendje, 
a hársfaillat, az édes-lenge. 
Már lehunyt szemekkel is látom
a köröttem lüktető világom.
S te az lettél bennem, 
mint a mély lélegzet. 
-magamba szívlak, 
hogy létezzek....

****

 

A költő lelke

 

Van kinek sok vagyok, 
másoknak meg kevés,
mégsem úri játék
nekem a verselés. 
Mert félálomban, 
buszon, vagy vonaton 
fény áztatta tájon, 
szőke hajfonaton, 
örömökön, 
vagy gyötrő kínokon 
mélázva - elindul 
bennem a szó- a félárva,
hogy testvérére 
leljen az érzésben, 
s vad táncba 
kezdjenek énbennem
-mint a bálban víg lányok...
S társakat falnak belőlem 
e kis kannibálok... 
Nem számít fázom-e ,
éhezek, vagy ázok...
S tombolnak már 
agyamban a sorok, 
miket reszkető kézzel
szűz papírra írok. 
S fűzöm őket egyre
zengő fényfonálra , 
mint színes gyöngyöket 
- ajándékul szánva ...
-e csodásan is szegényes létnek... 
Melengető szeretet-zenének. 
kis felhőnek a végtelen égre 
s tán, hogy egymást 
jobban vegyük észre, 
- ne legyintsünk lemondóan
csupán az egészre... 
S a jutalom ?
- sokszor csupán közöny, 
egy simogató tekintet, 
vagy a megcsillanó könny. 
S ez az engem evő,
sorsom rontó játék
mégiscsak kincs lehet, 
akárcsak a szándék:
- megérinthessek majd
lelkemmel másokat... 
s az sem baj ha cipőm 
a lábamon tátogat.... 
Tán riasztó is olykor 
e kéretlen meztelenség , 
a kavargó szótánc, 
a tobzódó fesztelenség, 
-Mégsem legyen másnak 
ez nyomasztó teher. 
talán inkább szárny, 
mely a magasba emel 
–akkor is, 
ha lehúznak még a súlyok.... 
Egy tenyéren dobbanó szív 
ritmusába bújok 
-rímképletek helyett is,
tétova dallamot fújok,.
S botladozva utam göröngyein 
szél hordja szét lüktető verseim.
- Kötettelen kötelékben 
velük szállok majd az égben.

 

 ******

Szállva szabadon...

 

A tetőponyvának, a felhajtott oldallapoknak köszönhetően áradt a fény a hatalmas sátor belsejébe. Az éjszaka nyomainak eltakarítására használt sok hordónyi vízből itt-ott akadt még néhány tócsányira való az érdes aszfalton. A színpadon pár hangnyi összestimmelés után folytatta műsorát egy testvérpár.  A lányok egyszerű farmerben, gitár- és orgonakísérettel lírai country-dalokat adtak elő, nagy átéléssel. Hangjuk mint lágy hullámverés áradt végig a hatalmas vászonépítményben, megérintve az oldalsó pultnál ácsorgó borostás férfi cigarettájából felfelé csavarodó füstgomolyt. Az asztaloknál üldögélő kis számú közönség még a habos, hűs nedű kortyolásáról is megfeledkezett, annyira nagy hatással volt rá a két lány előadta dal.

A sátor túlsó végénél, a bejáratként szolgáló tágas résnél egy férfi állt, kezeit egymásba kulcsolva, enyhe terpeszben és alig észrevehetően ringott a zene ütemére. A színpadon muzsikáló hölgyek látványa, produkciója teljesen megbabonázta. A tetőről, oldalról beáramló fény,  a sátorban felszálló pára, a benne lebegő tiszta hangok szinte álomszerűvé tették  ezt az élményt...

A sátor előtt, a külső asztalok egyikénél  egy anyuka üldögélt. Hullámos, éjfekete hajának fürtjeibe időnként lágy szellőujjak túrtak. A nő napszemüvegét előre húzva, felette elnézve az  előtte tébláboló lánykáját figyelte, aki nagy buzgalommal azon igyekezett, hogy minél kövérebb buborékokat fújjon a kezében lévő készlet segítségével.

A férfi oldalt pillantva, látta a buborékok szivárványszínben játszó felszínét,  a rajtuk apró csillagként szikrázó Nap  megannyi tükörképét, a kislány boldog igyekezetét. Aztán az édesanyára tévedt tekintete.

A nő szemüvegét homlokára tolva a lányára pillantott, majd az őt vizslató férfi szemébe nézett és arcán sejtelmes mosoly suhant át. Aztán lehajolva gyermeke ruháján igazított egyet. Hajzuhataga lágyan omlott alá, diszkréten takarva el blúza merész dekoltázsát...

A látvány mint egy áramütés járta át egész testét. Lelkében pedig ott kavargott a mindentől elemelő, fénnyel átitatódott zene...

A lányka mesterkedése nyomán egy hatalmas buborék szabadult el a szülőhelyének számító bordás gyűrűből és szivárványszínű, remegő felszínével lassan emelkedni kezdett a légáramlatok segítségével...

 Ez az egész olyan valószínűtlen, gondolta magában a férfi és ringatódzott a zene, a fuvallatok hullámain ...

 A sátor első szélét elhagyva rázuhogott  a tavasz, s  mint egy széles folyam, sodorta magával.

 Már nem érdekelte, hogy a vászonépítmény bejáratánál egy fekvő alak köré sereglettek a közelben állók, hogy minden egyre kisebb és  távolabbi lett... Ő csak emelkedett, egyre magasabbra... szabadon.... A fák lombkoronája, a többemeletes házak teteje fölött már nem volt más, csak a mindent elöntő fény ...

 A középület tetejéről több száz galamb kapott hirtelen szárnyra. Rövid emelkedés után hirtelen ereszkedni kezdett, majd ismét emelkedésbe fogott, a  kis felhőnek is beillő madárcsapat. Egyikük,  a legalsók közül talán, nem figyelt eléggé, talán túlságosan leszorították a többiek - nekirepült a téren ágaskodó lámpának. Hangos koppanás és máris pörögve zuhant az aszfaltra. Egy csattanás, aztán néhány pillanatnyi csend. Az oldalán fekvő madár megremegett, majd néhány szárnycsapkodás segítségével lassan lábra kapott és jobb szárnyát húzva megtett pár lépést. Aztán ismét összeroskadt. Még néhány rángatódzás, aztán lábai mozdulatlanul meredtek a fénytől szikrázó ég felé... 

 
 
Csendárnyékban...

...csendvonat suhan
a néma síeken..

-otthon vagyok nálam,
s minden oly idegen.
Csendárnyékban süketen,
sötéttől káprázó szemekkel
keresem:  -miben vagyok más,
hol maradtam ember...
...e hangjaival hivalkodó világban,
melyben a
hallgatás gyönyörét kívántam: 

-a zenét, melyből vers lett bennem, 

s a sorokban zene lett a lelkem.

 Ringat még olykor hintáján a lét, 

melengetőn teszi rám fénykezét, 

-hogy szép maradhasson az énekem 

ha csendárnyékban újra vétkezem.
 

*****

                                      

Andersen meséiből:

A kis gyufaárus lány

 

Állt vacogva a járdaszélen

tűzszerszámokkal kötényében

lábain a fagy zoknija,

Hópillangós szőke haja

libben a sötétben.

Ma sem adott el semmit:

-mellette elsiet a dolgait intéző világ...

Ellobbantja remények szálait,

meleg szobát álmodik

jó vacsorát - ott a fal tövében...

Az utolsó láng riadt fénnyel

a kavargó égig ér...

Nagyanyó jő csillagszekérrel

a halott gyermekért.

 

 

 


     Lángot látni...

 

Körülötte  a végtelen csend, a csillagokkal kirakott mennybolt meredt mozdulatlanul. A távoli égitestekhez mérten elenyésző volt az a sebesség, amellyel távolodott otthonától, a Földtől. Pedig még szinte karnyújtásnyira kéklett előtte a planéta. Nem sokkal korábban még az űrrepülőgép nyitott rakterében, egy magas pályáról befogott műhold rögzítésével foglalatoskodott. Most meg itt repül súlytalanul ...Egy pillanat műve volt az egész. Egy gyorsan mozgó, körülbelül tíz méter átmérőjű meteor csapódott hangtalanul az űrrepülőgép orrának, s az hajítógépként vetette őt ki rakteréből. A rögzítő kötelek az energia- és oxigénellátó vezetékek, csövek  cérnaként szakadtak le szkafanderének csatlakozópontjairól. Hála a mérnöki előrelátásnak, a csúcstechnológiának a háti  önfenntartó rendszere a másodperc tört része alatt átkapcsolt az autonóm üzemmódra. Így maradhatott csak életben, egyedül hatuk közül. Az űreszköz élettelenül bukdácsolt ellenkező irányba, amíg el nem tűnt szeme elől a végtelen sötétjében.

Ott lenn, a méltóságosan forgó glóbuszon csak annyit vehettek észre, hogy megszakadt az összeköttetés a siklóval.Az otthonokban   már tetőfokára hágott az ünnepi készülődés, lassan előkerülnek az ajándékok, meggyújtják a gyertyákat a sötét szobában álló, feldíszített karácsonyfákon...

Érezte, hogy egyre jobban fázik. Lassan kezdenek kimerülni a szkafanderfűtés energiatelepei. Tán még félórányi melegre futja. Aztán elfogy az éltető oxigén is...

...de jó lenne állni a fa előtt és beszívni a tűlevélillatú szoba meghitt levegőjét, figyelni a fehér rudacskák végén táncoló lángnyelveket... Nem barátkozott meg sosem a fényfüzérek idegesítő villódzásával.

...lángot látni , meleget érezni... Kezével a szkafander szerszámos zsebében matatott , mire kitapintotta azt hüvelyknyi méretű, gázüzemű forrasztópákát.  Óvatosan elővette és a rúd alakú szerkezet fenekén lévő gyújtásgombot tapogatta. Ujja, megakadt a cső nélkül árválkodó oxigéncsonkon...

   - Ja az is kéne, az égéshez ? mormogott  sisakja alatt. Aztán néhány mély lélegzetvétel után, leoldotta az odavezető levegőcsövet és a forrasztópákához csatolta. Az újabb gombnyomásra meggyulladt a néhány centis gázláng, de  nem táncolt, ahogy otthon szokott...

Nézte a lángnyelvet, s arra gondolt, most zárulnak be sorba  és végleg előtte azok az ajtók, amelyek mindent jelentettek számára . A múlt filmként pergett előtte, miközben minden erőfeszítésével a lángot figyelte. A film pergett tovább...az iskola a korábbi munkahely,  az űrkiképzés az első kilövés, a tóparti séták, ...  egy kedves arc, két szöszke fejecske ... a gyertya lángja...

A fehér ruhás alak mozdulatlanul sodródott a végtelen hideg öle felé. Sisakrádiójában megszólalt csilingelőn a karácsonyi dal: ... Csendes az éj...

*****

 

Az álmok ára

A szépség kirakat,

a lélek kíváncsi járókelő:

-csillogó csodákra csettint, 

s a mélyből üvegnek ütköző

sóhajtás tör elő.

Oly szűkös

a mindenséghez mért életünk;

-átlép rajtunk az idő,

mire felébredünk.

Hiába figyelmeztet

nyugtalan csendjével az éj;

-gyorsabban elég az,

ki a fényben él...

Árnyakká omlanak

elérhetőnek hitt csúcsok,

 ha a rohanó becsvágy

holtvágányra futott.

Marad-e akkorra bennünk

egy parányi hit,

mely napok göröngyein

talán átsegít...

..csak én maradok megint

végleg kárhozott,

-mert még  megigéznek mindig,

az elérhetetlen csillagok.

*****

Lehetnék...

 

 

 

... szélben ringó ágak közt

 a tisztást fürkésző fény,

hangos bűnösök közt,

 némán suttogó erény.

Lehetnék részegen kanyargó út, 

mely végül mindig a célba fut...

- csak mi nem jutunk el sehova, 

- életünk csak csupa lejtő, 

s gurulunk le: -ide, s tova?

Az emlékeket felejtő ember

 nagyon szegény, 

tétován araszol

a lét peremén:

-kívül űr ez, belül üres...

-szeretet nélkül mit érhet ez?

Lehetnék

tán  az éheseknek pár falatnyi kenyér,

szelíd simogatás, mi az arcukhoz ér. 

Remény mindazoknak, 

kiket a sors meggyötört...

- végtelent vágyóknak mindenség,

- mely körülvesz és  kitölt....

Lehetnék  

talán egy  világító árnyék, 

mi előttem megy,

ha a sötétben járnék...

Ám csak a biztos bizonytalanság vagyok, 

s örülök, ha a Nap még rám ragyog.

A  víz oly nyugodt, sima tükör, 

-elcsúszik rajta a fény, 

s majd lelkemben tündököl. 

******

Soha ne hidd,

...soha  ne is mondd,

hogy minden jó,

nincsen semmi gond.

A meccs sem ért még véget,

ha megszólal a gong,

a KO-t tovább érzed, 

a lét egy küzdőporond.

A tavasz ringatna még,

a végtelen kékű ég

ad melengető sugarat.

Fény tár fel menekülő utakat

 a léleknek, hogy érezhesd:

- még létezhetsz ....

A tiszta hangok

hívogató harangok,

de benned hallgatom

a csendet.

Csituló lángokon merengek,

de felparázsló lényed.

még mindig megéget.

*********

 

Sodrásban

 

Mint minden vizeken

idegen hajós

sodródóm megtört hiteken.

-Ideges a jós,

jövendölése fennakadt

haragos szirteken.

Mennyi szóörvény ragad

magával héjladikon hányódó,

törékeny igazat:

A hatalom hiteles,

s éget fel fontos hidakat:

- a múlt előtt, a jövő megett.

A meztelen, ki mindent levett,

most hazugság háncsaival

leplezi magát...

...a süket zenét hallgat,

a néma felkiált,

fegyenc fegyőrt vallat...

Fent és lent egymást falják,

-hol vannak a tisztes balgák,

a magukat másokért áldozók?

Mint minden vizeken

idegen hajós,

sodródom megtört hiteken..

A tavasz tűnő buborék,

a nyár heve hűs , nem elég,

hogy fény legyen, s meleg:

-idebenn...

 

 

 

A kőből lett lány


(részlet)

 

Előszó

 Valahol egy távoli galaxisban, ahol a spirálkarok erőterében kavargó por és gázködök mellett olyan anyagi részecskék, kémiai elemek is keringenek, melyek egy új csillag születésekor, nem csak a bolygórendszerek kialakulását, az azokon való élet keletkezését teszik majd lehetővé, hanem az értelmes élet megjelenése után egy még gazdagabb belső világ építésének alapanyagául is szolgálnak majd. E világ teheti szebbé lakói számára gyötrelmes , szakadatlan küzdelmeik közepette is, hogy rácsodálkozzanak a sötétséget felszakító hajnal fényeire, a felhők kergetőzésére, a virágok illatára, a szél zenéjére, madarak  röptére,  a szemekből visszatükröződő belső ragyogásra. Hogy ne Shi-Váriákkal legyenek tele az egyre jobban táguló Univerzum galaxishalmazai, hanem a végtelent is felfogni képes értelemmel és gyilkos fensége  ellenére, a Világegyetemet is szeretni tudó érzelmekkel is…         

1.

Egy hatalmas emelvényen állt, amely  a város fölé emelkedett. E szerkezet – az utolsó szinteken legalábbis – nélkülözött minden kényelmet, mely már annyira megszokott volt a főváros Pszichopolisz mindennapjaiban.

A palota mint csillogó, kinyitott ékszerdoboz csillogott a közeli magaslaton. Alatta kanyargott a planéta egyetlen mesterséges folyója, amely ellentmondva minden technikai ésszerűségnek, olykor megzabolázhatatlanná vált és elárasztotta a mesterséges anyagokból kiépített partszakaszokat. Máskor meg egyszerűen minden műtárgyat letarolt, s előbukkant a bolygó csupasz kékes-lilás felszíne. Milyen esztelen tempóba tüntették el ilyenkor az árvíz pusztításának nyomát, nehogy a pszichopolisziak bármit is megsejtsenek a valóságból. Erniké apja jóvoltából persze olykor bepillanthatott a kulisszák mögé. Egy hercegnőnek melyik főkomorna mert volna ellenszegülni, pláne ha olyan eleven, tűzrőlpattant fruska volt, mint a királykisasszony.

Egyedül álldogált az emelvényen, hisz most a magába szállás idején senki nem lehetett  közelében. Azután -az ítélethirdetési, végrehajtási ceremónia idején -majd benépesül  a hatalmas fémszerkezet, s a technika vívmányai, a tömegkommunikáció jóvoltából minden bolygólakó láthatja, hogyan lakol meg az, aki ellenszegül Shi-Vária törvényeinek.

A szél beletúrt hullámos, hosszú hajába, amely ha kibomlott, olyan volt mint a fény, amikor a felhők mögül előbukkanó központi csillag, a Pszi-Porka sugarai bearanyozták  GA-La-Csin túlgépesített világát.

A királykisasszony szabályosan vacogott az emelvény közepén álló oszlop erőteréhez láncoltan. Arra nem gondoltak a  szerkezet tervezői, hogy az erőtér kupolát is alkosson az elítéltek feje fölé, ne fagyjanak teljesen össze a nagy ceremóniáig. Erniké bő, áttetsző, csillogó fehér ruhája zászlóként lobogott a lány hajával együtt az éjszakában. A csillagok hidegen ragyogtak feje felett, de most nem tudta megkülönböztetni őket egymástól, szemét elborították a könnyek. Még jó, hogy most nem látta senki, hisz ezen a bolygón büntetlenül sírni sem szabadott…                         

2.

 

A Titkos Tanok Tárháza a palota egy igen őrzött részén volt, s legalább annyi taglonc őrizte mint a Kisstí-Lüek szigetét, a Remény-Telenség tengerén.

A palota egyik legöregebb bölcse, -akit a hatalmasságok már csak vén bolondnak tartottak- mutatta meg Ernikének néhány éve azt a fémfalba simuló rejtekajtót, amely a tömegek elől gondosan elzártan őrizte a múltat, megannyi sötét titkával együtt. A bölcs akit SzS-nek hívtak, kitanította királykisasszonyt, hogyan hangolhatja rá lelkét arra a hullámhosszra, melyet a kőcsepp kristály-érzékelők felfogtak és működésbe hozták a szinte felfedezhetetlen ajtó zárszerkezetét. És mi várt arra, aki bejuthatott eme elzárt világba. Soha nyilvánosságra nem hozott könyvek, apró fényes korongok, amelyeket egy megfelelő szerkezetbe helyezve nézhetett meg a beavatott. Ismeretlen világot, eddig nem ismert csodákat rejtő kis korongok voltak ezek. Erniké elbújva mindenki elől a tárház egy kis szobájában töltötte szabadidejének nagy részét.

Szájtátva bámulta az általa még nem látott, hatalmas jéghegyeket, ahogy leszakadó darabjaik alábuknak a magasból a  vízbe. A patakként nekiinduló, folyammá szélesedő izzó lávaáradat, a fel-fellövellő tűz-szökőkút borzongással vegyes csodálkozással töltötte el. Lenyűgözték a szélben ringó hatalmas aranysárga gabonatáblák, a viharban ropogva hajladozó erdő fái, a tenger hullámzása, a sivatag homokjának fodrai a dűnék oldalán, a naplemente, vagy a gomolygó felhők mögül előbukkanó Nap szétterülő sugárfonalai. Igazi gyönyörűséget az jelentett számára,  amikor egymásba kapaszkodó repüléssel  pillangók csapongtak a mező virágai felett a délutáni verőfényben. Bogarak  gyűjtötték a nektárt a lila, a sárga fürtű, vagy a fehér ernyős virágból. Beleborzongott abba is, amikor a távoli bolygó különnemű lakói különböző gesztusokkal, gyengéd mozdulatokkal fejezték ki egymás iránti érzelmeiket. Csak ámult, amikor a fiú és a lány egymásba fonódva lehunyt szemmel megcsókolták egymást. Mintha áramütések sorozata járta volna át ilyenkor testét és felsóhajtott – űrök mindenhatója, de gyönyörű mindez. Nem úgy, mint náluk, ahol minden történés minden mozdulata törvényekkel leszabályozott volt, hogy illeszkedjen a kilencvenhét  generáció óta fennálló Nagy Rend-Szerbe. Jaj volt annak, aki megszegte e törvényeket. A kisebb vétségekért két-három nagyegység kiiktatás, a nagyobbakért létfogytiglan mozgáskorlátozás járt a Kisstí-Lüek szigetén. A rend folytonosságát veszélyeztető tévelygőket, az Alapséma megszegőit- vagyis a lázadókat egyszerűen formabontással kivetették a hideg űrbe.  Rá is ez a sors várt, a város fölé magasodó emelvényen…        

 

 

 

 

Talált pénz…

 

A felhők mögül egyre bátrabban előkukucskáló Nap lassan-lassan beleharapott a piszkosfehérre váltó hókupacokba, melyek a járdák mellett  az alacsony cserjék sávjában- magasodtak még - úgy majd húszcentis rétegben. A fekete aszfalton  vékony vízerek, kisebb tócsák jelezték : - olvad már…

 A suliból hazafelé bandukolva, kabátja gombjait kigombolva kerülgette a lába alatti  nagyobb vízfelületeket. Most nem akarta megtapasztalni cipője mérsékelten vízállóságát.

 A járda és az – úttest közötti, - majdani  zöld sáv belső szélén már néhol  kilátszott a tavalyi fű, egy-egy cserje fás szára is. Az egyik ilyen – kicsit megdőlt cserje vékony ágacskái alól kikandikált valami színes papírdarab, mely jó részét még hó takarta. Lehajolt, hogy közelebbről megnézze : mi az….

-A színe elsőre megállapíthatatlan, alig különbözik a fonnyadt fűcsomók fakó barnáitól.  Óvatosan  megfogta a  sarkát, és vízszintesen húzni kezdte ki a hó alól.

- Ez több rétegű de elég kicsi… Ez egy bankjegy… A színe alapján…

 Szétnyitotta tenyerében az átázott papírpénzt és ledöbbent:

- Egy ötezres, csak nagyon megviselt… Nagyot dobbant a szíve. Pont ennyi hiányzik az mp4-eshez, amit kinézett a műszaki áruházban…

 Zsebkendőt halászott elő a zsebéből, leitatta a nedvességet a pénzdarabról,  tüzetesebben megvizsgálta és megállapította: - semmi baja a talált pénznek, amit egy újabb zsepibe kezdett csomagolni…aztán  sietve indult hazafelé.

***

 Már kezdte megszokni a bejárat előtti strázsálást. Hiába- a biztonsági őröknek egy kis szabad levegős szolgálat is dukál, némi sétával. A főnök és a váltótárs meg a benti feladatokat látja el, a monitorfalra tapadó tekintettel. Így ellenőrzik, nincs – e felesleges csellengés, egyéb rendellenesség a gyárudvaron.

 A  közeli buszmegállóban mindig történik valami.  Olykor csinos lányok és idősebb nők is megjelennek, hogy aztán a városba induló járatra szálljanak.

- Ha elég sokat álldogál kint a placcon az ember és nincs cudar idő, még a hazaérkezésüket is megfigyelheti –tűnődött magában Tamás és előkotorta a kabát alól a távcsövet, hogy közelebbről is megvizsgálhassa , a megálló felé tartó két fiatal lányt. Már lehetnek úgy tizennyolc körüliek- dünnyögte és az élességállítót tekerve, tisztázta a képet. Egyiküknek derékig érő barna, kicsit hullámos haja volt, a másiké meg aranysárga és szintén derékig érő.

- Az anyját! De jól néztek ki… és alaposan szemügyre vette a binokuláron keresztül –előbb a szőke, majd a barna fruskát.

- Hát nehéz lenne választani kettőjük közül… gondolta és  tekintete a távcsövön keresztül a lányok  arcáról  a kabátjuk hajtókáján díszelgő kis szalagra tévedt.

Aha, tényleg tizennyolc körüliek, most fognak végezni a gimiben…

- Nősülnél Tom? –reccsent meg  a rádió adó-vevő hallgatójában a főnök hangja.

Tom  reflexszerűen a - vagy kétszáz méternyire lévő - diszpécserépület felé fordult, de rájött, hogy feleslegesen, hisz a kapunál lévő kamera  is bármely irányba  állítható, s akár a buszmegállóban állókra , az utcán menőkre is rá tud közelíteni.  Mint most  például rá is..

 _- Na nézzük, mi olyan érdekes arrafelé, dünnyögte a benti vezérlőpult mögül - a rádión keresztül hallhatóan - a főnök és a kamerát Tamásról lassan a megállóban  várakozók felé fordította.

 Tamás   a motor jellegzetes surrogó hangjából megállapította,  a kamera most fókuszál a lányokra …

- Na ez az…  amit  nektek nem szabad csórikáim! – dörmögte főnöke. – Távcsajozás kamerával, nektek tilos.  - Ni, ez meg a szomszéd lépcsőházban lakik…

- Melyikük, főnök?- kérdezte Tamás a rádión keresztül.

 - A barnát is ismerem, neki  van pasija . Róla  lecsúsztál… De a szőke  szabad,  - úgy tudom. Na ő lakik a szomszédban.  Ez neked talált pénz lenne  Tom ! Megérdemled? Akkor majd beszélünk róla… De  most a munkádra koncentrálj inkább …

 A kamera  surrogva alaphelyzetbe állt. Hangját elnyomta a kapu előtti fordulóba érkező busz, amely lendületesen állt be a megállóba . A hazaérkezőktől nem látta tisztán  a fiatal férfi, mikor szálltak fel a lányok. A jármű kipufogójából nagy füst tört elő induláskor. Tomi távcsövén keresztül még egy pillantást vetett a busz felé és homályosan látta , hogy a két lány  a busz végében álldogál és összehajolva integetnek felé. Tamás tétován emelte fel a kezét , de már nem látta őket a hátsó ablakra vetődő délutáni fényözön miatt.

- Talált pénz.. suttogta a gyorsan zsugorodó jármű után  nézve. 

- Na , műszak után kifaggatom a főnököt . Egy sör mellett gyónni fog…

- Jól tudja vajon? – a barna tényleg foglalt, a szőke meg tényleg szabad? De jó lenne… sóhajtott fel…

 … aztán megindult a következő kapu felé, hogy ellenőrizze a zárakat, érzékelőket.

Eddigi markáns árnyéka egyszer csak cserben hagyta. Komor felhők gyülekeztek nyugat felől. Egyikük már  függönyt is húzott a napsugarak elé.

 

 

www.facebook.com/gabrisjanos/notes

VISSZA: